Tegnap délután kipróbáltunk egy új ízt, Jázmin vaníliás gabonapépet kapott. Azaz kapott volna, ha egy pillanatra abbahagyta volna a sírást, ugyanis nagyon rossz kedvvel ébredt. Sokféle próbálkozás után Apa a kezébe vette a kislányát, én pedig úgy adtam neki a finom falatokat. Ez már úgy-ahogy bejött, de akkor sütött ki a nap, amikor megérkezett a Bence! Jázmin mosolya egyből a füléig ért, bánta is ő, milyen kaját tömök a szájába, a lényeg, hogy ott volt a tesó! Bencének meg sem kellett szólalnia, elég volt, hogy ránevetett a hugira, az máris el akart repülni! Így már gond nélkül meg tudtam etetni, csak azt nem tudom, hogy iskolaidő alatt mit fogok csinálni, amikor a bátyus a suliban van... :) Miközben végre sikerült a szájába adnom a kanalat, Apa elkezdett nevetni, de úgy, hogy majdnem megfulladt! Hangosan nem is akart, mert akkor eltereli a kislány figyelmét, hanem annak a feje felett pukkadozott a visszatartott nevetéstől! El nem tudtam képzelni, mi tetszett meg neki ennyire és nem először is volt hajlandó elmondani. Mikor végre sikerült kiszednem belőle, közölte, hogy ugyanúgy tartom a számat, ahogyan a kislány formázza az övét és én utánozom, csücsörítek! Mondtam, hogy nagyon örülök, hogy ilyen jókedvre tudtam deríteni a puszta látvánnyomal... :)))