Horváth Jázmin

Pénteken újra irány Budapest...lassan úgy megyünk már, mintha hazamennénk, már csukott szemmel is odatalálnék, pedig az én tájékozódási képességemre még egy körforgalmat sem szabad tervezni. De most nem csak vizsgálat lesz, hanem lézeres kezelés, altatásban - még szerencse, hogy nem mélyaltatásban! Apa nyugodt, mint a kőszikla - mint mindig -, én azonban már most érzem, hogy a pánik bekúszik a csontjaim közé és lassan kitörni készül! :( Csupán az vigasztal, hogy a kislány nem traumaként éli majd meg, hiszen ott lehetünk vele, szundít egyet, aztán amikor felébred, egy saját szobában lesz velünk és egy csomó játékkal. Megebédel és már indulunk is haza! Semmi fájdalom, ijedség, stressz! Csak már lennénk túl rajta! Jázmin egyáltalán nem fél az orvosi köpenytől, a fertőtlenítő szagától, a sok idegen emberkétől, hiszen gyakran találkozott ilyen helyzetekkel. Ma sem lepődött meg, amikor reggel bevittem a kórházba vérvételre, a műtéthez. A váróban az egyik gyerek megállíthatatlanul ugrált fel-le az anyja karjaiban az idegességtől, a másik úgy szorította az apja kezét, mintha vizet akarna belőle fakasztani, pici lányom viszont úgy viselkedett, mintha otthon lenne. Nyugodtan járkált, barátkozott és ha el nem kapom, egyenesen besétált volna a gyerekosztályra a többi babához haverkodni! :) Amikor bevittem a doktornőhöz, először jól megnézte magának, de a jelek szerint átment a vizsgán, mert két perc múlva már nekem magyarázta, hogy "mama, papa", vagyis kikkel találkozott otthon, indulás előtt. Legörbült a szája Édesemnek, amikor a kézfejébe szúrták a tűt, de nem sírt! Én meg gyorsan elkezdtem neki sorolni, milyen állatkákat festettek a falakra. Egyenként meséltem róluk, miközben jól megnézte őket, néha a nővérkére sandítva, hogy miért is fekszik rajta keresztben egy néni, amikor ő nem is ugrál, jajveszékel, hisztizik... Mindegy, foglalkoztunk tovább a mesealakokkal a falon és így egy pissz nélkül levették tőle az ampullákban a vért (pedig sokáig tartott, mert cseppenként jött csak). Én olyan büszke voltam a kis angyalkámra, hogy ennyire állta a sarat - hiszen mennyi felnőtt ember ájuldozik egy kis vérvételtől -, ő pedig lazán vette az akadályt! Hiába az én lányom! Legalább valamit tőlem is örökölt! :) Mostmár csak a pénteki nap van hátra...szeretnék öregebb lenni 4 nappal!